Chapter 1.-Depressed

Tudom,tudom és naaagyon sajnálomm.Későn hoztam,rövid és rossz.De nem tudom....kevés az időm...nyopcadikos vagyok és áhhhw >_< sajnálom....
De attól olvassátok...hátha tetszik....
Deea W.

Három hónap.
Három hónapot pazaroltam arra,hogy bizakodva vártam a hívását.Arra vártam,hogy benyögi;ez csak egy tréfa,vagy kitalál valami nyomós okot.De nem.
Nem keresett.
Feladtam.
A 93. napon valami megváltozott bennem,talán csak a tegnap esti fogadalmamtól,vagy attól,hogy a mai nap Bonnie kedvence lesz a menzán?!Bevallom,nem tudtam,hogy is tudhattam volna?
  Egy szál fehérneműben mászkáltam még mindig a szobámba,csengetés előtt húsz perccel.Ismét benéztem parányi szekrényembe,végül a szokásos fekete összeállításomnál maradtam,illetve sportosan,mivel aznap meccsem volt.Mindenki azt hiszi gyászolok,igazuk van,egy bizonyos fokig persze.
Depressziós lettem.Minden éjjel Vele álmodom,látim magam előtt vérben úszó testét,felette pedig egy sötét,néger férfit,aki nagyban megeggyezik apám jobbkezével.A kezében habgtompítos fegyver állt,ajkain buja mosoly.Tekintete Bonnie halott énjéről,rám esett,vigyora nagyobb,sőt óriási lett.Megindult felém nagy vaskos léptekkel,bicegett.Ó,Jules....a féllábú!Felemelte a fegyvert,meghúzta a ravaszt,én pedig felébredek.Nem is az lett volna a legrosszabb,hogy maffiózó apám egyik emberével álmodtam,hanem hogy láttam Bonnie tetemét,vérben fuldokolva,halottan.
-Ne,ne,ne....-csúsztam le a fal mentén a padlóra,szemeimbe könnyek gyűltek.-Nem halhatott meg...-motyogtam magam elé,kezeimmel idegesen hajamba túrtam,felzokogtam.
Nem értettem magam...de betudtam annak,hogy elcseszett vagyok.
-Cara de Luca!-Mrs.Stein hangjához csatlakozott az ajtót szinte betörő kopogása.-Az óra már elkezdődött....-zsörtölődött,majd az ajtót majd' feltépve megállt a küszöbön.-Cara,édesem?!-szinte láttam magam előtt amint házsártos vonásai meglágyulnak.
-J-jól vagyok...-makogtam,gyorsan talpra álltam,tenyeremmel eltűntettem könnyeim és megpróbáltam mosolyogni,persze abból is vicsor lett.
-Cara....-sóhajtott fel lecsukott szemekkel.
-Mrs.Stein,maga a nevemen kívűl tud mást is mondani,
-Nem vagy jól.-jelentette ki.
Szomorúan felsóhajtottam,arcomat a padló felé fordítottam,mintha a parketta vagy a szőnyeg annyira érdekes lenne.Nem valltam volna be,hogy nehezen dolgozom fel....
Mrs.Stein mérgesen páaztázott majd egy "Menj igyál egy Latte-t a Starbucksban!" felkiáltással távozott.
Felnyögtem.Szemhélyaimat összezárva lélegeztem.Minden élesebb lett.Éreztem az iskolával szemben lévő pékségből áradó friss kenyér illatát,hallottam az utcán járó emberek moraját,a szél fújt,éreztem a nyitott ablakon bejövő hűvös szellőröl.
Megborzongtam.
-Még mindig itt vagy?-szemeim felpattantak s sietve loholtam ki Mrs.Stein mellett.-Erre a hétre felmentelek az iskola alól....-kiáltotta utánam.Halványan elmosolyodtam.Nem lehetett most már elmondani,hogy öt perccel ezelőtt még bőgtem,akár egy csecsemő.
Eliramodtam.Az iskola óriási,de mégis kicsi.A falat régies mohaszínű tapéta fedte,igaz néhol már foszladozott.A padló recsegett minden lépésem alatt,ezt nagyon utáltam az épületben.Talán jobban utáltam,mint a padlásról leszűrődő egérkaparást és cincogást.Én a harmadik és egyben utolsó emeleten lettem elszállásolva,egy apró szobában amit régen még Bo-val osztottam meg.Eltűnt barátnőm emlékére szertefoszlott jókedvem,mérgelődve mentem le a háromszáz lépcsőfokos falépcsőn vigyázva a beszakadt helyekre.Igen,az épület régi és egy szemétdomb,de ez az otthonom.
A hall-ba érve halkan köszöntem a házsártos Hayleynek,kinyítottam a nehéz faajtót és kiléptem.
Ismét megéreztem a kenyér és a kávé kevert illatát,megindultam a Starbucks felé,a közös helyünkre.
Már tél közepe is elmúlt,cipőm alatt feljajdult a hó,a szél süvített,fáztam.
Alig,hogy beléptem a kávéparadicsomba,megláttak Őt.
Őt és a barna szemeit.